Prológus ~ Hogy is kezdődött?

Hetek óta csak a díványon élem a mindennapjaimat. Minden mozdulat egy emléket ébreszt fel, arról az estéről. Mindenki azt gondolja, hogy a rossz dolgok vele biztosan nem történnek meg, amikor beüt a krakk, akkor meg csak pislognak, hogy ez most mégis mi volt. Ha minden szép és jó, jön az élet, és lekever egy akkora pofont, hogy azt hiszed sosem fogsz újra rendbe jönni. Pedig ez nem igaz, csak idő kérdése!
Ch, még hogy idő! Ezt mondják az okosok, akik úgy prédikálnak, hogy fogalmuk sincs, mi is az a lelki terror vagy a depresszió, csak egy általánosított sztereotípiát ismernek.Nem tudják átérezni azt a fájdalmat, amit csak belül érezni, és már-már fizikai kínná növi ki magát. Azonban kérdezem én, azon az emberen kívül, aki mindezt átéli, tudja valaki is? A válasz egyszerű; nem. Ez sok mindentől függ, a kitartástól, a környezettől, attól, hogy mennyi támogatást kapunk a körülöttünk lévőktől. Én a szerencsésebbek közé tartozom, hiszen ott van a családom, akik ott segítenek ahol csak tudnak. Viszont, mi van azokkal az emberekkel, akiknek ez nem adatik meg? Szenvednek. Nagyon. Ők azok, akik az igazán megérdemlik a tiszteletet és a szeretetet, mégis ők kapják a legkevesebbet. És miért? Azért mert hibáztak? Az az oka, hogy hoztak pár rossz döntést, ami elindított egy lavinát? Aki erre igennel válaszol, az gondolkodjon el, ő maga mit is tenne ilyen helyzetekben. Elfutna, bujdokolna? Vagy harcolna önmagáért?
Visszatérve ahhoz, hogy a kanapé az otthonommá nőtte ki magát, nem vagyok egy érdekes személyiség. A nevem Rose Trumble, de csak Ro-nak becéznek. Ezt a nevet még az apukám aggatta rám három éves koromban. Ez pedig onnan származott, hogy amikor kint kertészkedtünk, ugyanis Apu imádja a virágokat, egy szempillantás alatt megmondja bármiről, hogy milyen fajta, honnan származik és a régi kultúrákban milyen jelentése volt. Egyszóval igazi botanikus. Szóval, amikor elsőnek apa próbálta kimondatni velem a "rózsa" szót, csak a "Ro"-ig jutottam, így azóta Ro a becsületes nevem. Mindez kb 19 évvel ezelőtt történt. Ma már 22 éves, "érett" nőnek számítok, akiből hivatásos pszichológus vált. Imádtam, és imádok is tanulni a mai napig, ezért, már 20 éves koromban sikerült diplomát szereznem. 21 évesen egy kórházban voltam pszichológus, mostanra pedig egy saját rendelőm van. Bevallom, nem a legnagyobb, de imádom. Elvileg egy utazási iroda volt a harmadik emeleten, a helyén, így ki lehetett alakítani a várót, és az irodámat. A végeredmény nagyon pofás lett, és ezt nem fennhéjázásból mondom. Vázolom a helyzetet: Ahogy belépünk, egy tágas, almazöld helység fogad, aminek a hátsó részét a pult foglalta el, mögötte pedig az ajtó hozzám. Bal oldalt egy nagy képernyős plazma tv, az mellett a mosdó, és néhány festmény. Jobb oldalon négy darab plüssel borított szék, megjegyzem nagyon kényelmes darabok, egy dohányzóasztal, amin mindenféle magazin megtalálható, kivéve persze a Playboy-t és társait. Apukámtól örökölve a zöld iránti szeretetemet, szinte mindenhova növényeket helyeztem, amiket minden reggel és este én magam locsolok. Ezután, ott a pult mögötti ajtón, Dr.Rose Trubmle felirattal, az én személyes birodalmam. Kisebb mint a váró, de jóval hangulatosabb. Itt a bal oldali fal citrom-, míg a többi narancssárga színekben terpeszt. A citromsárga fal előtt van a sarok íróasztalom, amin számítógép és különböző papírok kaptak helyet. Egy kicsivel távolabb tőle, ott áll két polc, ami kulcsra van árva, azt pedig a kulcstartómon hordom. Ugyanis ezekben a szekrényekben vannak a pácienseim aktái, amiben a diagnózisok és megjegyzések kerültek. Egyszóval azok a dolgok, amikre az orvosi titoktartást kitalálták. Az ajtóval szemközti falon, egy hatalmas ablak van, ami tökéletes kilátást biztosít az út forgalmasabb részére. A legjobb pedig, hogy amíg te látod őket, ők csak egy tükör-szerű falat látnak. Az ablak előtt van két fekete, plüss borítású fotel, közöttük pedig egy hozzájuk passzoló dívány. Jobb oldalon egy irdatlan méretű könyvespolc, tele orvosi-, és irodalmi könyvekkel. A többi helyet pedig, mint mondtam, növények és festmények uralják.
Szóval ez lennék én. Legalábbis belőlem egy nagyon aprócska, mégis meghatározó rész.